2011. január 17., hétfő

Paranormális történet

A történet úgy kezdődik, mint a legtöbb utazásos történet. Gimnazista koromban három hetet Barnstapleben töltöttem pár magyarbarátommal, egy iskolai szervezés keretében. Imádtam kinn lenni, mert mindig is imádtam UK-t. Egyik nap, nagy örömömre (minden nap kirándultunk valamerre) Cornwall volt az úti cél. Meg kell vallanom, már az út elején átjárt s megérintett a hely varázsa, de akkor még nem tudtam, hogy mi fog történni.
Nagyobb térképre váltás Tintagelhez érkeztünk, ahol megtekintettük Artúr Király várát, majd lemásztunk egy kis beszögeléshez a tengerpartra, ahol Merlin barlangjának szája nyilt. Elég nehéz volt megközelíteni, ezért rajtam kívül senki más nem vállalkozott, hogy bemásszon a csúszós, nedves sziklákon át az üregbe, amely meglepően tágas volt a belseje a szájához képest. A „barlangból” visszatérvén, egy kis időt még eltöltöttünk a tengerparton, és a 14-16 éves fiatalokhoz híven őrültködtünk s marhultunk, ahogy azt kell. A buszhoz visszafele menet, kaptunk pár perc szabadidőt, amelyet a többség (meglepően meleg idő volt) egy fagyizóban kívánt eltölteni. Nem tudom miért, de amint kiderült, hogy van egy kis szabadidőnk, eszembe jutott, hogy pár hónapja egy vendégségben ettem életemben először Limecurd-ot [citrom/lime lekvárt],, és, hogy én azt mennyire szeretem, és kéne venni, ezért felkerekedtem, és elindultam a kis falucskában, keresni egy boltot, ahol megkapható ez a remek, mit remek? Zseniális étel!  Nem is kellett, sokat mennem, amikor megláttam egy ici-pici kisboltot, amely egy eldugott kisutcában volt, s beléptem az aprócska, igen csak alacsony ajtón. Az ajtót két – három lépcsőfok követte, amelyet megtéve a tényleg picurka boltba értem. Középen egy kerek, támlanélküli széken egy fehér, hosszúszőrű, kékszemű cica ült. Mögötte egyetlen egy ajtó volt, amely csukva volt, fölötte egy fémcsengettyű, amely a nyitást volt hivatott jelezni, és előtte függő, amely szintén hangosan csörög, ha valaki belép a boltba. A bejárat (amelyen keresztül érkeztem, ugyan ezzel a csörgő függönnyel és csengővel volt felszerelve, így tudtam, milyen nagy hangzavarral jár, eme térségbe való belépés. - Hello. – köszöntem, de sehonnan se érkezett válasz, csak a macska ült a széken s követett engem a tekintetével. Nem zavartattam magam soká, a körülnézéssel se kellett bajlódnom, mert a kis boltban az egyik oldalon lekvárok és jamek, a másik oldalon relikviák (a helyhez illő) sorakoztak. Határozott mozdulattal jobbra fordultam, ahol rögtön a keresett portéka nézett velem szembe. Le is kaptam egyet, hogy alaposabban tanulmányozzam, amikor mögülem szép angolsággal megszólalt valaki . - Hello. - Meglepődötten fordultam a hang irányába, de ekkor esett le igazán az állam. Pontosabban, fel se fogtam, hogy valamit furcsállok, mégis éreztem, hogy valahogy, ez nem kerek. A széken, amelyen pár másodperce még a macska ült, egy hosszú (válligérő), őszhajú, mélykékszemű ember ült, angolos eleganciával felöltözve. Széles mosolyt villantott rám, s megszólalt. - Miben segíthetek? - Köszönöm, csak ebből kérnék kettőt. - 5Ł lesz. A beszélgetés nem volt túl épületes, vagy emelkedett, mégis akkor célravezetőnek s kielégítőnek tűnt. Gyorsan sarkon fordultam, levettem még egy lekvárt, majd rájöttem, nem tudom hova letenni, ezért leraktam a földre, előhúztam a pénztárcám, kifizettem öt fontot, amikor az ajtóra esett a pillantásom. Csukva volt. Még ekkor se értettem, hogy miért fontos ez, de a megállapítás megtörtént. Kifizettem a lekvárt, amelyet egy zacskóba tett az úr és épp a megszokott angolos udvariassággal akartam búcsúzni, amikor a férfi felállt, és egy baráti kézszorítással búcsúzott tőlem. - Még találkozunk később. - Még találkozunk később. – válaszoltam én is, majd elindultam a csoport felé. Alig léptem ki a boltból, és elöntöttek a gondolatok. ~ Hova tűnt a macska? ~ Mindkét ajtó csukva volt, egyik jelzőeszköz se szólalt meg, és feltűnt volna, ha valaki belép, ugyanis a hátsó ajtó a perifériális látásomba még benne volt. ~ A férfi vonásai, nagyon emlékeztettek a macskára. ~ Nem a bevett, „See you soon!” azaz viszlát, hanem sokkal inkább egy kijelentésre emlékeztető „We will meet.”-tel köszönt el. Nem sok időbe telt visszatérni a buszhoz, ahol akkori barátnőm (mindenhova együtt mentünk ekkor, mert ott jöttünk össze) és két jó haverom várt. elmeséltem nekik, hogy milyen vicces történet volt, és milyen finomságot vettem, amikor kérték, vigyem már el őket is oda, mert ők is venének. Világ életember remekül tájékozódtam, és ahol egyszer már jártam, oda bármikor visszataláltam…. Kivéve most. Akárhogy mászkáltunk fel alá, nem találtam meg a boltot. Emlékeztem, hogy egy cukrászda közelében volt. A cukrászdát megtaláltam. A bolttal szemben lévő oldalon, nem túl távol egy cipész műhelye volt, amelyet szintén megtaláltam, de a kicsi boltot nem. Azóta is sokszor eszembe jut, ez a történet. Nem vagyok túl naiv vagy hiszékeny, de ezt soha nem fogom tudni megmagyarázni.